www.sajo.hupont.hu

2011. aug. 19-20. Putnok-Miskolc

Tompa Mihály: Tornácomon - részlet

Munkahelyi elfoglaltság miatt csak délután keltünk útra a putnoki hídtól. Nagyon jó időt jósoltak a meteorológusok, ezért minden védelmi eszközzel (póló, fehér sapka, naptej, napszemüveg) felszerelkeztünk mindketten. A közepesnél valamivel alacsonyabb vízállás (S.püspökinél 60 cm mértek) és a napok óta tartó száraz, napos időjárás hatását már indulásnál tapasztaltuk, hiszen rengetegen fürödtek már a putnoki partszakaszon is a folyóban. Látszott rajtuk, hogy most igen erősen fog a Nap. Utunk első szakasza igen nyugodtan telt, bár nagyon kanyargós ez a rész, különösebb akadály nem nehezítette a haladást. A nyugodtsághoz a lassú áramlás is hozzátartozott. Pl. a 106 fkm-től a jobb oldalon már látható Ligettanya minden kanyar után előbukkant szinte teljesen a 101 fkm-nél lévő Mátyás Király hídig. Igaz szép látvány a domboldalon istállókkal, legelőkkel elterülő tanya, de úgy tűnt, hogy soha nem hagyjuk el. Sajnos a híd után, a baloldalon lévő kavicsos, zegzugos öblöt teljesen átalakították. Munkagépekkel magasabb kavicsfalat raktak a folyópartra. Gondolom az árvízvédelem miatt kellett feltölteni. Mindenesetre egy vadregényes hely szűnt meg így (érthető okokból). Itt pihentünk egy kicsit, amire szükségünk is volt, mert ezek után több olyan akadály volt utunk során, mely nehézségeket okozott. Volt, ahol teljes szélességében elzárták a bedőlt fák és a hordalékok a haladási irányt. Még ki is szálltunk a sekélyebb vízben és előtte szemrevételeztük, tanakodtunk, hogy hol lehet kisebb erőfeszítéssel megtisztítani annyira a „barikádot”, hogy átférjünk. Gondoltunk az egy nappal utánunk induló nyíregyházi vízitúrás társaságra is, hogy ha sokan lesznek érdekes tumultus alakulhat ki az ilyen helyeken. Késő délután 6 óra fele érünk Sajókazához, ahol kis település létére három templom is van egymás mellett. Nagyon szép ligetes partjai vannak. Ez szokásos táborozó helye a túrázóknak, de mivel csak magunkban voltunk, nem kívántunk illetéktelen vendégeket. Pedig a helyi horgászó gyerekek már „nagyon vártak”. A szokásos „Hova mennek a bácsiék?” kérdés után még versenyt is futottak velünk a parton. Lejjebb csordogáltunk és a sajókazai közúti híd (95,1 fkm) után kb. 1,5 – 2 fmk-el egy szigetekkel teli jobbra ívelő kanyar belső ívén, a jobb parton kötöttünk ki estére. Ennél ideálisabb helyet keresve se találhattunk volna (mondjuk kerestük, mert az utolsó fél óránk már csak azzal telt, hogy hol köthetnénk ki). Szóval nagyon „romantikus-szentimentális” helyet sikerült találnunk mindentől távol a senki földjén. Lankás kavicsos part és fás rész is volt, ahol még világosban felállítottuk a sátrunkat. Majd a „környék” bejárása után rögtön hozzákezdtünk a tábortűz készítéshez. Nem volt nehéz. Pár méteres körben lehetett gyűjteni jó száraz rőzsét és farönköket is, melyeket a nagyobb vízállás hagyott a parton. Mintha csak direkt nekünk gyűjtötték volna össze. A szárazföldön igen nehezen megközelíthető helyen lehettünk, mert embernek nyoma sem volt (szemetet nem találtunk). Csak néhány róka lábnyomot láttunk az iszapos részeken, meg folyami kagylót, amin meglepődtem. Nem találtam még itt a Sajó parton kagylót, de most egyszerre többet is. Az éjszaka nagyon meleg volt. Én azt hittem, hogy nagy kegyet gyakorlok azzal, hogy a melegebb hálózsákot hagyom a matróztársamnak, de ez reggelre kiderült, hogy kitolás volt. Naplementét néztünk, szalonnát sütöttünk és ősember módjára őriztük a tüzet kb. éjfélig. Másnap 7 óra után már úton is voltunk, így a napfelkeltét már a vízen szemléltük meg. Nehéz napra számítottunk már csak a leevezendő 40 fmk miatt is, de egy-két átemelés is be volt tervezve. A magas partfalak között ismerősen kanyargott a folyó. Már Kazincbarcika mellett jártunk. Egymás után hagytuk el a különböző „objektumokat” (hidak, csővezetékek…stb.). 87 fmk-nél két vasúti híd is van egymás után, közte a Tardona - patak torkolatával. A második hídon már nincs sín, amilyen állapotban volt jövőre már lehet, hogy híd sem lesz. A barcikai közúti híd után már vártuk a szivattyú épület fenékgátját (86 fkm). Óvatosan közeledtünk, de a duzzasztás miatt semmi különlegességet nem jelentett. Csak a közvetlenül a vízbe, víz mellé épített ház jelentett érdekes látványt. Következő izgalmas hely a Berentei Hőerőmű zsilipjei voltak. Előtte 83 fkm-nél érdekes szocreál stílusú gyaloghíd látható. Ez valószínű, hogy a hőerőmű ipari területéhez tartozik. Mindenesetre elég viharvert állapotban van. Előtte a térképen jelzett csőhíd már nincs meg csak az utána következő. A zsilipek előtt kettéágazik a folyó. A bal ágban célszerű menni. Itt könnyebben kiemelhető a hajó. Először a duzzasztás előtt kellő távolságban akartuk kikötni, de egy horgász javaslatára közelebb merészkedtünk. A bal ágban, szinte az elágazás után egyből jött a zúgó és közvetlenül előtte nyugodtan ki is tudtunk kötni. Jó, hogy hallgattunk a horgászra így nem sokat kellett cipekednünk az egyébként szinte teljesen gazos területen. Miután kigyönyörködtük magunkat a zsilipen lezúgó víz látványán tovább indultunk. Sajószentpéter mellett 79 fmk- nél megint kettéágazott a folyó egy szép ligetes területen. Bal ágban mentünk, mert abban több volt a víz. Itt jó kedélyű, vidám társaság integetett a parton narancsszínű fantás palacknak látszó tárgyat mutogatva, hogy igyunk velük. A jó hangulatból ítélve mi valószínűsítettük, hogy csak fantának látszódott az a lötty. A Harica – patak torkolata után, a sajószentpéteri közúti hídnál (76,5 fmk) megálltunk pihenni és táplálkozni. 69,3 fmk-nél a baloldalon a Bódva beömlését lehet látni egy nagy zsilippel kb. 50 méterre a torkolattól. Sajóecsegnél kettős híd (vasúti, közúti) alatt csorogtunk Nem csoda, hogy a közúti hídon csak egy sávban lehet közlekedni, elég rendesen alá volt dúcolva. Szerintem, ha az autósok látnák, amit csak a vízből lehet, a fele visszafordulna. Ezen a szakaszon néha úgy kiszélesedett a folyó, mintha egy tó lenne. A parti növényzet is nádassá változott. A víz mélysége igen változó. Volt, ahol a folyó közepén kiszálltunk és húztuk a kajakot a bokáig érő vízben. Csak az érdekesség kedvéért, meg hogy egy kicsit megmozgassuk az elfáradt végtagjainkat. A térképen 61,7-61,4 fmk-ig jelzett sarkantyúkból és párhuzam művekből nem láttunk semmit. Ezen a részen egy igen kanyargós rész volt tele hordalékkal és fákkal. Lehet, hogy ezek tornyosultak fel annyira, hogy nem tűntek fel a létesítmények. A szirmabesenyői közúti hidat (60,8) elhagyva már csak utunk végcélját, Miskolcot vártuk. Elég fárasztó volt még ez az utolsó 6 fkm-es szakasz, ami egy óránál is többe tellett, mert már jobbára csak csordogáltunk. A miskolci fenékgát 56 fkm-nél is nagy fejtörést okozott. Az irodalom nem javasolja a leevezést a túra kenuknak. Vagy kiemelés, vagy kötélen leengedés a megoldás. Sokáig szemrevételeztük mi is az igen elhanyagolt állapotban lévő gátat. Összevissza köves, hordalékos torlaszok vannak benne és a víz is igen összevissza nagy hullámokban zúg lefele. A szinte csomag nélkül is járhatatlan part végül meggyőzött, hogy vízen menjünk le. Ennyi izgalom kell a végére, illetve bíztunk hajónk stabilitásában, ami kétségtelen, hogy a legnagyobb erőssége, ha már nem is a legjobb siklási tulajdonságokkal rendelkezik. Végül középen, nagy lendülettel leraftingoltunk. Egy pár nagyobb hullám becsapott a hajóba, de igen élvezetes volt. Kár, hogy vissza nem lehetett menni még egy körre. Túra kenukkal nem ajánlott kipróbálni! Két kilométer evezés után megérkeztünk a miskolci közúti hídhoz. 40 kilométerrel a hátunk mögött ideje volt már „leengedni a vasmacskát”. Fáradságunkhoz képest gyorsan tisztába tettük magunkat, hajónkat és összepakoltunk. A 17 órás távolsági buszt sikerült is elérni és az aznapi naplementét már otthon néztük.

2011. augusztus 8.

Ismét terveztünk egy rövidke túrát. A kíváncsiság miatt azonban most a határ másik oldalát is kicsit szemügyre vettük. Kipróbáltuk a Sajót a Felvidéken is. Annyira messzire nem mentünk, csak úgy a szokásos (Sajópüspöki) indulóhelytől kb. 10 folyamkilométernyire.  A 67-es útról (ahol nem kellet senkire sem várnunk dideregve) Sajórecske és Kövecses között tértünk le balra egy kis földútra. Könnyen megismerhető, mert egy hatalmas napelem telep (naperőmű) helyezkedik el a szántóföldek között. Ez igen! A másik meglepetés a partra kiérve ért. Nem csak a nap, de a víz erejét is kihasználják ezen a vidéken. A google.maps-on megnézve még csak egy nagy zúgó látszik (132,4 fmk), de most ott bizony egy vízerőmű épül. A helyi munkásokkal beszélve, ők mindenképpen el akartak tántorítani attól, hogy ott vízre szálljunk. Mondván, hogy ott nem szoktak, és amúgy is van egy pár kilométerre egy erőmű, ami beszippant minket. Megköszöntük a segítőkészségüket és a féltő törődésüket (látszott, hogy nem sokat eveztek még), de nem is az építkezésen, illetve a tényleg félelmetes zúgón akartuk megtenni a kezdő csapásokat. Mintegy 100-120 métert lejjebb gyalogoltunk és bár még elég sebes volt a folyó, találtunk egy kis öblöt.  A következő meglepetés azonban az indulásnál ért. Mire elkészültünk a túlparton megérkezett a helyi tehéncsorda és egyszerűen belegyalogoltak a vízbe. Egy-két bátrabb négylábú egészen nyakig hűsölt. Mivel itt elég keskeny (15-20 méter) a Sajó, ezért majdnem kerülgetni kellett őket. Jól ellenálltak a nagy sodrásnak. Mindig tudtam, hogy a tehén a vízi élővilág része. Legalább is ezen a tájon. A startolásunk után (a gyorsaság miatt nevezhetjük így is) pár száz méterrel megnyugodott a folyó. Lombos fákkal övezett partjai közel voltak egymáshoz és nagy nyugalomban csordogáltunk lefele. A fákról fákra repkedő szürke gémekkel együtt haladtunk. 130,4 fmk-nél egy igen ütött-kopott betonhíd van, mely csak gyalogos közlekedésre alkalmas. Utána 130,2 fmk-nél balra torkollik be a Naprágyi-patak, melyből nem sokat látni a sűrű növényzet miatt. Enyhén kanyarogva haladtunk a „félelmetes hírű” erőmű felé és egy kis csatornaszerűségnél (amely a Lucska-patak torkolata lehetett) 129,1 fmk-nél megáltunk a jobb oldalon. Megnéztük a googlemaps-ról kinyomtatott térképet, mert már gondoltuk, hogy nem messze lehetünk az átemeléstől. Így is volt pár száz méter víz csapkodás után már meg is láttuk a duzzasztó előtt elhelyezkedő, a folyó felett átívelő csővezetéket. Messziről lehet látni és a duzzasztón keresztül lezúduló víztömeg hangja is már nagyobb távolságról hallható. Jó száz méterrel előtte a bal parton kikötöttünk, melyet kényelmesen meglehet tenni, mert nagyon lankás a part és a folyó is szinte állóvízzé szelídült a duzzasztás miatt. Nem akart beszippantani az erőmű sem. Inkább a parton megkerültük és fényképezőgéppel megörökítettük a folyó erejét, melyet a víztömeg fodrozódó látványa nyújtott. A kiépített sziklás partoldalon leereszkedtünk és folytattuk utunkat.  Lénártfalvánál (127,6 fmk) hármas híd van. Mindenkinek van hídja. Az első a közúti forgalomé, 50 méterrel odébb a vonatközlekedés megy, pár méterrel arrébb pedig egy gyalogos függőhíd van. Itt van az első olyan zúgó, melyen le is lehet evezni nem kis élvezetet okozva. Igen ijesztő volt a hangja, ezért előtte kikötöttünk és a partról is megnéztük, hol menjünk keresztül. Még a hídpilléren napozó Nappali pávaszem is csak meresztgette a pávaszemét, olyan izgalmasnak ígérkezett. A hajóstársam fel is vetette azt a lehetőséget, hogy ő ezt megörökíti inkább a partról, ahogy én keresztül megyek. Azért csak együtt vágtunk neki. A parton volt egy vízmérce, mely 20 centit mutatott. Az biztos, hogy a mércénél ennyi volt, de beljebb azért lényegesen mélyebben van a meder alja, bár nagyon változó. Szóval nekirugaszkodtunk és végigszáguldoztunk a hullámok között. Tényleg csúcsérzés volt. Kár, hogy gyorsan nem lehetett visszamenni a nagy sodrás miatt. Sokáig azonban nem kellett bánkódni, mert kb. 400-500 méterenként ezután kisebb-nagyobb hasonló zúgókkal találkozunk. A Rima torkolata után (125,6 fmk jobbra) 50 méterrel van a szám szerint ötödik ilyen zúgó, mellyel tulajdonképpen el is búcsúzunk a Sajó ezen, felvidéki szakaszától. Itt már kiszélesedik jobban a folyó és esése is csökken. Sajópüspökinél 80 centiméteres vízállásnál haladtunk tovább a már megszokott, de nagyon szép tájon. Szinte már hiányoztak az izgalmak, de a legszebb rész (számomra) a Sajónémeti és Putnok közötti szakasz látványa azért kárpótolt minket. Most ismét csak Putnokig sodródtunk. Mára elég volt ez a mintegy 20 kilométer. Ismét sikerült újabb tapasztalatokat szereznünk és sok élménnyel gazdagodnunk.

2011. július 23.

A tavalyi élmények után nem maradhattunk az idén sem Sajó-túra nélkül. Az új „hajót” is mindenféleképpen ki kellett próbálni. Igaz, az Angliába szakadt hazánkfia, matróztársam, rokonom még nem érkezett meg Ózdra, de a kint vásárolt Sevylor Yukon márkájú felfújható lélekvesztőt már leszállította a futárszolgálat. Ráadásul az elkövetkező napokra nem a legjobb időjárást jósolják. Nem lehetett sokáig teketóriázni. Rá kellett legalább egy délelőttöt szánni a kipróbálására. Bár Angliában már mentek vele egy-két csatornán, de a Sajó az mégiscsak más.

Egyik barátomat megfűzve a szombat reggel már a sajópüspöki parton talált minket. Körülbelül 9 óra lett mire a csónak összeszerelésének minden rafinériájára rájöttünk és összeszedelőzködtünk. 90 cm-es vízállásnál indultunk útnak. Felfele a folyón! Na, nem azért, mert nem jöttünk rá, hogy az új hajónak melyik az orra meg melyik a fara, csak hát alapos ráhangolódást terveztem. Ez sikerült is! Mivel Putnokig akartunk menni a délelőtt, az csak Sajópüspökitől 10,7 folyamkilométer. Ezzel így hamar végeztünk volna, így hát mentünk kicsit felfele a sodrás ellenében. Úgy is ránk fér a gyakorlás. Az 5-6 km/h folyóval szemben kajakozók szerintem a partról nézve elég nevetségesnek tűnnek, mert csak eveznek és alig láthatóan haladnak. Belülről, pedig kínszenvedéssel felérő gyakorlat fizikailag és lelkileg is, mert a part képe nem nagyon akar változni. Na, de nem volt olyan reménytelen a helyzet csak nyugodnak és kitartónak kellett lenni. 124 fmk-nél elhagytuk a szép nevű Névtelen-patak torkolatát (így felfelé nekünk jobbra) és „nem sokkal” utána a kb. 500 méter hosszúságú határfolyó szakaszon mentünk. A nap is kisütött, kezdünk izzadni. Még jó, hogy a nagy evezésben saját magunkra és egymásra is jutott egy kis hűsítő Sajó víz (16 C^◦ fokos volt). Egy pihenőt beiktatva úgy 45 perc elteltével jutottunk a Rima torkolatához (125,6 fmk), legalábbis úgy 100 méterre voltunk tőle. Már szépen látszódott, hogy jobbról „folyik bele” a Sajó, a Rima meg egyenesen megy vagy jön tovább. Ez a fordított helyzet kicsit zavaró az irányokat tekintve, viszont nemsokára mi is teljesen fordított helyzetbe kerültünk csak éppen vízszintesen. A vízszint feletti állapotból majdnem vízszint alatti lett. Nem tudtunk sokáig gyönyörködni Velkenye (Vlkyňa – nehogy valaki megsértődjön) napsütötte templom tornyában, mert az összefolyás előtt (egyezzünk ki egy „összefolyásba”, ne kicsinyítsük le a Sajót azzal, hogy ő folyik a Rimába – pedig így tűnik) van egy 20 méteres szakasz, ahol igen csak fodrozódik a víz nagy hullámokat verve zúgószerűen. Ez, vagy a két folyó hordalékának a lerakódásából alakulhatott ki, vagy mesterségesen rakhatták kövekkel tele esetleg a határ közelsége miatt. Nem tudom, mindenesetre nekiduráltuk magunkat a feladatnak. Egyenesen a közepébe. Egy darabig még lehetett haladásnak nevezni amit produkáltunk, aztán mintha tér és idő megállt volna. Pontosabban csak a tér, mert ugyanott voltunk egyhelyben nagy erőfeszítéssel. Később egyre hátrébb csúsztunk. Végül feladtuk és pillanatok alatt 50-60 méterrel lejjebb találtuk magunkat. Egy kis pihi után új tervet sütöttünk ki. A szélén fogunk áttörni. Először át a túlsó partra, az jobbnak tűnt, majd tiszta erőből neki. Majdnem összejött, de egy nagyobb hullámzó részen a folyó ereje és a mi erőnk pont szembe találkozott. A hajó középen megbicsaklott. A víz be, én már gondolatban az úszó tudományomat kezdem összerakosgatni, de a „ladikunk” jól viselkedett. Szinte abban a pillanatban, hogy visszavettünk, nyomban visszaszerezte eredeti formáját. Pár liter vízzel nehezebben, de borulás nélkül, félig meddig szárazon megúsztuk. A hajó jól vizsgázott mélyebb fekvése miatt igen stabil volt, bár a hullámok összevissza dobálták, meg be is jöttek, de még sem borult. Levele menetben egy ilyen kisebb zúgó meg sem kottyan neki. Bár volt egy kosza gondolatunk, hogy harmadszor is nekifutunk, inkább úgy döntöttem, hogy maradék erőmet a fényképezésre koncentrálom és különösebb kockázat nélkül minél közelebbről készítek egy pár képet. Lefele persze 15 perc alatt visszaértünk Sajópüspökibe szinte evezés nélkül. Ránk fért a lazítás. Ez a 2 fmk. túl jó bemelegítés volt. Püspökinél a hajó ki, víz a hajóból ki, egy kis végtag átmozgatás és 10 óra után már indultunk is tovább. Ezúttal már a folyásiránynak megfelelően.

Ez a rövid szakasz már nagy nyugalomban telt. Egy-két sziget és hordalék kerülgetése nem okozott különösebb problémát. Kevés evezéssel és csordogálással haladtunk. Gyönyörködtünk a tájban és az igen aktív élővilágban. A nap sütött ránk, de a belógó fák miatt sok árnyas rész is volt. A vasúti híd után (121 fkm.) elhagytuk a szinte észrevétlen Kelemér-patak torkolatát (120,9 fkm.) és a jobb oldalon már a sajónémeti tehéncsorda is hozzátartozik a „vízi élővilághoz”. Mindig találkozunk velük. A Hangony-patak torkolata (119,2 fmk.) előtt már látszódott a sajónémeti templom, tőle balra a Temető-hegy (Vár-hegy), ahol az Aszui-vár állt. Erről egy munkatársam mesélt, aki itt lakott. A földvárból már nincs semmi, de a helyén kereszt és zászló van, ami a vízről is látszódik. Megmondom őszintén, ha nem hívják fel a figyelmem rá, nem valószínű, hogy észre veszem. Egyszer még megnézzük a partról is. A külső bányatelephez érve a vizitúra térképen jelölt „régi fahíd cölöpjeiből”, a csővezetékből (117 és 116,5 fkm.) nem láttunk semmit. A 116,2 fmk-nél lévő gyaloghídnak is csak a betonpillérei maradtak. Putnokig még egy kicsit kanyarogtunk. Egy szürke gém végig több kilométeren keresztül „mutatta” az utat. Mikor közel értünk mindig 3-4 fával arrébb szállt, és így ment ez nagyon sokáig, míg az egyik fáról egyszer csak 3 ilyen szép madár hirtelen fel nem riadt. Még sast is volt szerencsénk látni egy fán üldögélve. Folyóvíz mellett ez nekem furcsának tűnt. A vadkacsáknak, pedig se szeri - se száma. Békésen közlekedtek keresztbe a hajónk előtt, mintha gyalogátkelőn (víziátkelőn) lenne elsőbbségük. Végtére is ez az ő otthonuk. Valamivel 12 óra után Putnokon a kettős hídnál (119,9 fmk.) kötöttünk ki. Pontosabban a híd alatt. Ott kiemeltük a járművünket, leengedtük és mindent összecsomagoltunk. Eljött az idő, hogy most már mi vigyük a hátunkon a csónakunkat cserébe azért, amiért eddig biztonságosan elhozott. 15 percet gyalogoltunk a városközpontba, ahol érdemes megnézni a kastély előtti parkot. A Turul-madár szép ékessége a rendezett, virágos parknak. A buszunk is megjött, ezzel rövid, de annál intenzívebb túránk véget ért.

2010. augusztus 08.

Már régóta terveztem, hogy legalább a Sajó magyarországi felső részét bejárom. Egy pár nappal ezelőtti vonat úton döntöttem el, hogy itt az idő. A vonatból legalább is ideálisnak tűnt a folyó. Az elmúlt esős időszaknak köszönhetően jó vízállással és tiszta vízzel kecsegtetett. Kis rákészülés után, az Angliából hazalátogató barátommal el is indultunk az egy naposra tervezett túránkra.

Sajópüspökiből (az első település a Sajó Mo.-ra lépése után 123,6 fkm) Dubicsány és Vadna közötti közúti hídig (101,6 fkm) megyünk. Sajnos addig-addig készülődtünk és barátkoztunk a gondolattal a püspöki parton, hogy vízre szállásunk csak elég későn 10:30 körül valósult meg. A 16,5 C fokos 94 cm-es víz elég sebes sodrásunak tűnt. Szerintem, az átlagos 2-5 km/h sebesség felső határát is túllépte. Egy kis felfelé evezés és gyakorlatozás után rámelegítettünk az útra és szép "nyugodtan" 7-8 km/h-ás sebességgel elindultunk. Az első pár folyamkilométer ideális ráhangoló szakaszokból áll, viszonylag hosszabb egyenesekkel és kevesebb kanyarral, kevesebb akadállyal kell megbirkózni. Már a 122-ik fkm-nél volt egy kavicsos sziget, amelyet balról kerültünk. Nem törvényszerűség, de az esetek 90%-ban az volt a jó választás, ha balról kerültünk. Sokszor visszanézve a jobb ágban szinte áthatolhatatlan hordaléktorlaszokat láttunk. 121 fmk-nél az Ózd és Bánréve közötti vasúti híd alatt haladtunk el. Ezen a szakaszon is látszódott, hogy főleg meredek partok szegélyezik a folyót, melyek nem éppen a kikötésnek, kempingezésnek kedvez, de a vízimadarak tökéletes lakóhelyet találnak a löszös falban. Az első nagyobb kavicságyáson ki is kötöttünk. A jobb parton lévő kikötőnket a nyomokból ítélve legfőképpen a sajónémeti tehéncsorda használhatja. 119 fkm-nél jobb oldalról torkollik be a Hangony patak. A májusi ózdi árvizek után nekem csalódás volt. Igaz, a növényzet szépen körülvette, de akkor is igen kis pataknak tűnt és bizony alig vettem észre. Rögtön utána már látszódott is a sűrű parti növények mögött a sajónémeti templom tornya. Ezek a viszonylag egyenes szakaszok a pár bedőlt fa és felhalmozott fauszadék ellenére különösebb nehézséget nem okoztak.  Bár folyamatosan figyelni kellett egy kis előrelátással meg lehet akadályozni, hogy kellemetlen helyzetbe sodródjunk. Az idő jó volt, a nap nem sütöttek a kobakunk, de eső nem esett, nem volt hideg. A víz tisztasága kellemes csalódás volt. Igaz az árvíz nyomán láttunk egy-két karácsonyfa módjára flakonokkal, rongyokkal ...stb. hasznos dologgal "feldíszített" fát, és még állati maradványokat (csontvázat) is, de maga a víz első osztályúnak tűnt. 116,6 fkm-nél a régi híd maradványai látszódtak a parton, majd következett Putnok és a kanyargós szakaszok. A városból sok minden nem látszik, csupán a 113 fkm-nél lévő kettős (közúti-vasúti) hídnál lehet egy pár romos házat látni. A hidat elhagyva több kisebb szigettel találkoztunk és rádöbbentünk, hogy milyen változatos is a Sajó vízmélysége. Addig is nézegettük az evezővel, hogy vajon hol a meder alja és bizony több helyen nem lehetett megérinteni, de itt a szigetek között bizony belerongyoltunk a folyófenékbe, azaz zátonyra futottunk. Kicsit ijesztő volt, hiszen elég nagy sebességgel haladtunk és hiába kerültük nagy ívben a szigetet akkor is megült a hajó és csak az utolsó pillanatban lehetett észrevenni a vízben, hogy ennek a meder alja az oka. Szerencsére borulás nem lett belőle fordultunk egyet és haladtunk tovább. Ezek után jött egy érdekes víztörés is, melyet viszont már messzebbről láttunk. Mintha egy fenékgát duzzasztotta volna meg a vizet és mögötte egy kis mélyedés alakult ki. Mivel nagyon ezt nem lehetett kikerülni és nem látszódott semmi veszélyes kiálló darab,  ezért ezen is "ugrattunk" egyet. Valószínű, hogy valami farönk lehetett a víz alatt és ez okozta ezt a hatást.

Szóval Putnok után, úgy a 112 fkm-től bizony igen izgalmassá vált a folyó és a romantikázás mellett, most már még jobban oda kellett figyelni. Főleg a kormányzás igényelt jelentős munkát. A sűrű, éles kanyaroktól néha úgy látszódott, mintha zsákutcába kerültünk volna és nincs folytatás. A fa bedőlések, zátonyok felgyorsították a folyót és az eseményeket is. A helyenként vadvíznek megfelelő szakaszok után éppen ideje volt, hogy Sajóvelezden, egy nagy balos kanyarban (meg kéne egyszer számolni, de szerintem jóval több balos kanyar van a Sajón, mint jobbos), a jobb parton egy szép parknál megpihenjünk. Ez a 110 fkm jelentette a mai utunk kb. felét, így hát egy kicsit ettünk, sétáltunk, mert ezeket a vízben nem tudtuk megtenni. Érdemes megnézni a szép emlékműveket. Nekem a trianoni diktátumra emlékeztető kopjafa tetején lévő címer és korona tetszett. Nem kis munka lehetett elkészíteni.

Utunkat folytatva ismét körülvett a természet. A szlalomozás is folytatódott. Az evezést nem kellett túlzásba vinni, de annál többet kellett kormányozni. Kis pihi után koncentrálás, célzás, hogy vajon hol, melyik oldalon férünk el jobban az uszadékok között. A kellő pillanatban pedig, kemény evezés, ami a csövön kifér. Néhol csak pont annyi hely volt a belógó ágak alatt, hogy elférjünk, az ágak megsimogattak egy kicsit. A nyugisabb időszakokban viszont láthattuk, hallgathattuk a vízi élővilágot. A folyót szegélyező löszfalakban gyurgyalag családok élnek, de láttunk jégmadarat és bár messzebb volt, de méretéből ítélve fekete gólyát vagy batlát is. A gyakori " kraak" hangok gémek jelenlétére utaltak. Utunk közben csak egy-két horgász zavart meg minket vagy inkább mi őket. Illetve nem kis meglepetésünkre egy motoros csónakkal is találkoztunk. Ők felfele jöttek és annyira figyeltünk az általuk keltett hullámokra, hogy majdnem egy bedőlő fán akadtunk fenn.

Ezek után a Dubicsány és Vadna közötti közúti híd előtti mintegy 3 fkm-nyi szakasz szinte unalmasnak mondható. A folyó kiszélesedett, végig egyenesen, jól belátható részen haladt és le is lassult. Szégyenszemre még evezni is kellett. A Mátyás Király hídig (101,5 fkm) akartunk menni, de mivel időben voltunk és a nap is kisütött, tovább haladtunk. A híd után nem sokkal egy hatalmas kavicspadnál megálltunk. Gyakori helye lehet ez horgászoknak, mert több tűzrakás maradványt láttunk és akár táborozó helynek is megfelel. A térképet tanulmányozva úgy döntöttünk, hogy már nem megyünk sokáig és valahol a Vadna melletti szakaszon befejezzük a mai napot. Nem gondoltuk, hogy még keserves 2 fkm vár ránk. A bedőlt fák, kisebb szigetek kerülgetése újra napirenden volt 100,2 fkm nél a jobb parton Bán patak érdekes torkolatát (mintha csak valaki szándékosan ásott volna egy kis kivezetőt a partfalban) hagytuk el, majd szinte rögtön utána 100 fkm-nél vasúti híd alatt közeledtünk a végállomásig. Abban reménykedtünk, hogy Vadna mellett lesz olyan hely, ahol kényelmesen ki tudunk kötni, de csalódnunk kellett. Mivel a magas part és nagy növényzet miatt igazán nem is láttuk, hogy hol van a település, ezért csak megérzéseinkre hagyatkozhattunk. Az első kikötés nem is sikerült igazán, sőt sehogy sem. Túl későn eszméltünk és már fáradtan nem tudtuk felvenni a harcot a sodrással, így hát kényszerűen úgy döntöttünk nem ez lesz az a hely, ahol befejezzük a túrát. Utólag kiderült jobb is így. Úgy 97 fkm felé vettünk észre egy kis horgászhelyet. Ügyesen kikötöttünk és szusszantunk egyet. Nem sok hely volt, de annyira elég, hogy a hajót leengedjük és összepakoljunk. Előkerült a GPS is, mely azt mutatta, hogy ott állunk szinte a vasútállomás mellett. Na ez jól hangzott, de kicsit elképzelhetetlennek tünt, mert ember nagyságú csalán vett minket körül. Rég járhatott már itt horgász. Egy bottal sikerült utat vágnunk (reumás panaszokra ajánlott), és láss csodát kb. 20 méter után tényleg volt egy kavicsos út, mely a vasútállomásnak nevezett peronra vitt. A vonat sajnos nem rég ment el, így még egy kis gyaloglással (most mi vittük a hajónkat nem ő minket) hamar a település központjába értünk. 5 perc múlva már jött is a busz és a kényelmes ülésekből nézhettük az Ózd felé vezető úton a néha-néha felbukkanó Sajót.

Összességében azt mondhatom, hogy a Sajó szép és igazán változatos folyó. A vízállástól függően sok minden (szigetek, uszadékok, sebesség...stb.) másképp alakulhat, ezért nem is akarok ennél pontosabb leírást adni örök igazságként. Egy fontos igazság azért van. Csak tapasztalattal rendelkezők (legalábbis a kormányos) szálljanak vízre, mert helyenként vadvízi WW I-es jellemzőkkel bír a folyó! Megijedni nem kell azért, csak fel kell készülni és érdemes előtte tájékozódni is a vízállásról. Így igazán kellemes élményben lesz része mindenkinek, akárcsak nekünk. Jövőre folytatjuk!

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat